Nem engedem el a kezed…

Nem engedem el a kezed…

Én tűrtem napestig, veled ültem a szobában.
Nélküled nem tudok semmit, üres az én álmom.
Te vagy az egyetlen, ki belelátsz világomba…
Nélküled elveszett vagyok, mint hattyú a vízen;
Hol csínyára szépet csak talál magán…

Ha elszólít az álom, az arcodat látom,
Ha elszólít a munka, arcodat a padra firkálom.
Mondod, szépséged nincsen, pedig csak azt látom…
Nélküled árva vagyok, vágyam sem találom,
Hol meglátom szemed, magam egyből ott találom…

Tudom, hogy hol laksz, ismerem már minden helyed,
Tudom, hogy hol laksz, megérzem bársonyos illatod.
Mondod, sok titkod lesz, azokat még nem tudod…
Nélküled reménytelen vagyok, akárcsak szárnyad,
Hol magas egekben, csak velem tudsz szállani…

Én vagyok az ég, mely rád hajol, s betemet.
Nélküled nincs nekem talp, mely megfogja testemet.
Te vagy a szilárd föld, mely tartja az arcomat…
Nélküled magány vagyok, mely betemeti fektemet,
Hol ikersír áll, hogy nyugton is átölelhesd lelkemet…

“Nem engedem el a kezed…” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Rita!

    Köszönöm szépen kedves soraidat! Remélem a[i] Lúcia[/i] befejezése is elnyeri tetszésedet!

    Köszönettel: Bálint

Szólj hozzá!