Szőke kislány balladája

Szőke kislány balladája

Árva lány volt még tegnap,
de ma egyel kevesebb,
szomorúfűz őrzi álmát,
szerelmesen, csendesen.

Megkondul a harangszó,
a templomnak tornyán,
lezárják a koporsót,
s vele hófehér arcát.

Ketté törött szívének,
mindent rejtett álma,
reménytelen szerelme,
nem talált viszonzásra.

Igen nagy úr az Isten,
de még nagyobb a becsvágy,
gazdag fiú becsapta,
és elhagyta a kislányt.

Kinevette gúnyosan,
még meg is alázta,
de ki gondolta volna,
ez vitte a halálba.

Sírva ment egy tölgyfához,
megnyugvást hoz a levél,
s kötél súlyán érzi,
gyönge teste mily nehéz.

Fájdalomnak múlnia kell,
akárcsak a szerelemnek,
elmúlt minden egy perc alatt,
szeme többet meg sem rebben.

Nem bántja már soha senki,
végre megnyugodhatott,
sötét sírban megtört teste,
nem érez semmit egy halott.

Lenn fekszik egy árva lélek,
ki hajadon, de már holt,
hátrahagyva e világot,
s mindent, mi mögötte volt.

A kis falucska szélén
van egy kicsiny temető,
oda jár egy fájó lélek,
virágokat cipelő.

Gazdag fiú bűntudattal,
némán hullajt könnyeket,
rájött, hogy a sötét sírból
visszatérni nem lehet.

Kóbor vándor éjjelente,
egy apró sírhoz visszajár,
hol nyugszik egy szőke kislány,
kinek szíve mennybe szállt.