A FÉNYFALÓK

A FÉNYFALÓK

Fényfalók kúsznak a falon,
elpattant gerincünk húrja,
testünkbe harap az éjjel,
majd fölzabál minket kéjjel;
a nap utolsókat rúgja.

Nincs már atom, mi hasadjon,
a fotonok haldokolnak;
elmúlt az északi csoda,
nem nyerít már Göncöl lova,
cél nélkül bolyong a holnap.

Vakságra ítél az érdek,
szemet hitfátyollal takar;
a test, mit a szádba tettek
táplálékul, ízét vesztett,
a túlélésért küzd a kar.

A fényfaló mégsem érti,
árnyékunk miért könyörög;
ha nem hagy fényt a vakságnak,
ők is áldozattá válnak,
s a sötétség akkor örök.

“A FÉNYFALÓK” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. [b][color=#9900ff]Kedves Attila !

    Versed nem éppen optimista jövőt sugall, de sajnos minden elképzelhető ebben a sorrendben minden akció – reakció láncolatba belefér,,,
    Jól szerkesztett érdekes felfogású és nézetű, elgondolkodtató ez a versed is !!

    Üdvözöllek barátian !

    – keni -[/color][/b]

  2. Kedves Attila! Jó ez a vers, érdekes gondolatok szépen megformálva.
    Üdv: Kati

Szólj hozzá!