liget
alkony satírozta szürke égen
összegyűrt felleg szakadásán át
már az éj mosolyog csillagfényen
ölelve az est karcsú derekát
lágy táncba kezd a zöldellő liget
apró bokrok karcsú fák hajlanak
sás suttogással náddal integet
a tó melyben hullámok játszanak
békaszerenád tücsökzene cseng
búcsút füttyent a feketerigó
némaság bújik elterül a csend
liget lábánál elalszik a tó
hajnal törölget csillagkönnyeket
rongyát csavarja harmatcsepp ragyog
napfény cirógat kelő zöldeket
narancsos égre azúr andalog
Igen, néha se köz se pont se semmi 🙂 Örülök, hogy szépnek láttad 🙂
Újabban, látom, nem központozol, és tudom, nem szereted, ha szóvá teszik :D, de most könnyű dolgom volt az értelmezéssel így is, mert midegyik sorod egy-egy kép. Janusos, szép vers. : )