HOLNAPUTÁN ballada

HOLNAPUTÁN ballada

Egyszer megöregszel, az idő csoszog,
mikor már hajad nem fested, ősz leszel,
hófehér, fény-zöld szemed még mosolyog,
magad maradsz, unottan teszel-veszel.
Nem ébredsz a nappal, minek és kinek?
Negyvenkét négyzetmétered túl tágas,
már csak este zuhanyzol, langyos vizek,
magány éj lesz – kopott franciaágyas.

Elegáns vagy, bár kopott ruhát viselsz,
karcsú tested még őrzi a lányságod,
a lelkedben terheket már nem cipelsz,
bár néha még visszanéz ritka álmod,
nem tudom hányan szerették mosolyod,
hűen, vagy csak egy hosszú izzadásért,
ráncokba futott már kedves szép arcod,
még szép vagy, de már nem küzdesz másért.

Leporolod a képeket a falon,
a könyveket megigazítod, dőlnek,
az emlékezés fut át az arcodon,
volt-szerelmek valahol benned élnek,
kifosztották szíved, de nem érdekel,
szeretni engedtek, s ez ma már elég,
mindig másért éltél, néha könnyekkel,
és elmúlt a csoda, az a büszkeség.

Hulló lapokat szedsz sorba, felzaklat,
volt egy ember, szép szavak szerelmese,
érted élt és halt, szeretni akartad,
de a sors mást akart, voltál kedvese,
lettél a szeretője, míg szólt szava
néha hozzábújtál és megpihentél,
aztán sodródtál tovább, nincs panasza,
hallgat ma már, néki virágot téptél.

Az éjben vonatok zaja szűrődik,
valahol egy ajtó csapódik, jajdul,
nem száll le már senki, tán elidőzik
nálad néhány pillanat, és felsajdul
szíved, mikor nevetve megöleltél,
és a mennyben jártál, hálás mosolyod
köszönt el tőlem, és velem nem féltél
élni, őrizz hát, voltam-lettem – sorsod.

Egyszer megöregszel, az idő csoszog,
mikor már hajad nem fested, ősz leszel,
hófehér, fény-zöld szemed még mosolyog,
magad maradsz, sóhajtva teszel-veszel.