Semmi

Semmi

Feldúlt reggeleknek némaságában
várok egy megszokott, szerető szóra,
mely fölrepítene magasba, égbe,
s ajtót nyitna az igazi valóra.
Várom ébredésed mélyülő neszeit,
hajnali zajoknak örömperceit,
s a pillanat széthullott darabjai között
a szívedet, mely úgy érzem: ellökött.
– Ó, Istenem!
Ma áthallik lelked mindenen.
Ha itt lennél gyermekem,
pompás lenne minden pillanat,
s az eltitkolt, szétgurult perceket nem engedném,
összeszedegetném a foszlányokat.
Merítenék belőled erőt és időtöredéket,
létednek bársonyából szerető beszédet,
merítenék hangodból fiataléveket,
dicsfényeket, együttléteket…
De jaj, csak a rongyidő pereg,
hajnali fényben már nincsenek zörejek.

Régen nem szól már a szó,
s akaratodnak hangos szusszanása
sem jár – kel selyemköntösében,
mint gyermekéned elmúló varázsa.
Porladó, tavaszi hajnal ez a mai:
nincs zaj, nincs hang, csak fájás pokoli.

Hallgatag hajnali ködben
csak az emlék dobban sok könnyben.
És mindennap rá kell döbbenni:
nincs semmi itt belőled.
Nincs semmi!