A BARMOK MEGINT HÁBORÚZNAK
Hány éves is voltam?
Talán tizenhat, tizennyolc? –
egy lábnyom friss hóban,
üresen álló könyvespolc;
vitatkoztam megveszetten,
nem kérdeztek, de feleltem.
Az nem jó, ami van,
többet akarok nálatok,
ne nézz oly naivan,
nem csak magamért lázadok!
A döntésed pusztulást szült,
szőlőtőkén rohadt a fürt,
és a kipréselt must
savanyú ízt adott szájnak,
hisz az örökölt jusst
odavetetted a vágynak.
Kétszer rejtetted romokba
s dicsőítő mítoszokba
önzésed kényszerét
a számadás törvényszékén;
töretlen a pecsét
hős? múltad kegyetlenségén.
Épp túlélted a műtétet,
a felejtés nagy művészet.
Nagy szám volt, emlékszel?
– Hogy én majd másképp csinálom,
tiédnél több ésszel;
ez már nem az én világom!
Adjatok helyet az újnak,
csak a barmok háborúznak!
Ötven év múltával
hol van már az egykori hév?
Ugyanazzal szájal
és küzd ugyanaz a két név.
Megszégyenülten hallgatnak
az elmulasztott alkalmak.
Dobhártyán megtorpan
az ismerős szemrehányás,
hátam belerokkan,
hiszen súlya ezermázsás.
Örömmel helyet adnék az újnak,
de a barmok megint háborúznak!