Őszinte hajnal

Őszinte hajnal

Késő van már,
éjjel egy óra felé,
ágak, fák kúsznak
a holdvilág felé.

Egy gondolat lett
vendégem ma éjjel,
felemészt, felaprít,
sebeket tép fel.

Csak tévét nézek süketen,
hallgatva a hajnalt,
fekete üzenetet
hozott el egy dallal.

Sorozatok, drámák,
szerelmek, egy élet,
mi nem lehet enyém,
nincsenek kérdések.

Csak álmodok,
szívemben mély együttérzéssel.
Egyesülök a csendes fiú lelkével.

A végén őt hepiend várja,
engem alvás, vagy
derűtlen jövőt látás.

Egy így nincs jól, tudom.
Valamikor a felénél megunom.
Megunom, hogy nézek, érzek,
és semmit, semmit sem lépek.

Hol vannak a könnyek, a szív,
a csoki Valentin-napon?
Hová lett az utolsó csók,
nyár végén, a teraszon?

Az életemben nincs
mosoly a lánytól,
nincs, kit ismernék
egy városi bárból.

Nincs ölelés, rózsaszirmok,
szerelmes levelek;
Szomorú hajnalok,
Isten veletek!

Több vagyok én,
mint a filmvászon
kék szemű királya.

És várj!
Én is lehetek az,
ki szívét kínálja!

De mégis az ajtók zárva,
lassan jön a reggel,
s felébredek majd,
szomorú emlékezettel.

Egy újabb hajnal előtt,
várakozó kedvvel,
a főszereplőkkel,
mély együttérzéssel.

2018. június

“Őszinte hajnal” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Tisztelt John Adam!

    Valóbban nagyon jó vers lett, kifejezi az emberi tétlenséget és kilátástalanságot. A magányt. Jól jellemzi az emberek nagy részét, kiknek a tévé kínálja a valóságot…
    Örülök, hogy olvashattalak!

  2. Köszönöm, viszont kívánom! (cfc)

Szólj hozzá!