Őszinte hajnal
Késő van már,
éjjel egy óra felé,
ágak, fák kúsznak
a holdvilág felé.
Egy gondolat lett
vendégem ma éjjel,
felemészt, felaprít,
sebeket tép fel.
Csak tévét nézek süketen,
hallgatva a hajnalt,
fekete üzenetet
hozott el egy dallal.
Sorozatok, drámák,
szerelmek, egy élet,
mi nem lehet enyém,
nincsenek kérdések.
Csak álmodok,
szívemben mély együttérzéssel.
Egyesülök a csendes fiú lelkével.
A végén őt hepiend várja,
engem alvás, vagy
derűtlen jövőt látás.
Egy így nincs jól, tudom.
Valamikor a felénél megunom.
Megunom, hogy nézek, érzek,
és semmit, semmit sem lépek.
Hol vannak a könnyek, a szív,
a csoki Valentin-napon?
Hová lett az utolsó csók,
nyár végén, a teraszon?
Az életemben nincs
mosoly a lánytól,
nincs, kit ismernék
egy városi bárból.
Nincs ölelés, rózsaszirmok,
szerelmes levelek;
Szomorú hajnalok,
Isten veletek!
Több vagyok én,
mint a filmvászon
kék szemű királya.
És várj!
Én is lehetek az,
ki szívét kínálja!
De mégis az ajtók zárva,
lassan jön a reggel,
s felébredek majd,
szomorú emlékezettel.
Egy újabb hajnal előtt,
várakozó kedvvel,
a főszereplőkkel,
mély együttérzéssel.
2018. június
Köszönöm szépen!! 🙂
Tisztelt John Adam!
Valóbban nagyon jó vers lett, kifejezi az emberi tétlenséget és kilátástalanságot. A magányt. Jól jellemzi az emberek nagy részét, kiknek a tévé kínálja a valóságot…
Örülök, hogy olvashattalak!
Köszönöm, viszont kívánom! (cfc)
De jó tetszik szép napot neked