A HAJNAL

A HAJNAL

Lerúgja magáról paplanját az éjszaka,
orrot facsar áporodott verejtékszaga,

nyújtózik a nap, recseg-ropog az ízület,
szájában a poshadt sötétség fény ízű lett.

Hogy szédülése megszűnjön, ágyszélére ül,
csicsergést keres a csendben megsüketült fül,

képsarkában kúszva megjelenik a kékség,
erejét veszti a szürke szín, épp hogy él még.

Utcasarkon illatot okád egy kemence,
kinyílik a hajnal, mint egy gyémántszelence,

az égen egy csillag éppen akkor oson át,
mikor fejére tesz egy csillogó koronát.

Nézd, milyen hiú, tócsában csodálja magát
– Vajon passzol-e még rám a tegnapi kabát? –

El kéne már egy új fazon – mondja a szabó -,
ez a foltozott gönc csak egy koldusra való.

Amikor az éj ébren van, a nappal alszik,
sötéttel fedi be testét tetőtől-talpig;

ha ébredni kell, párnája rémálmot izzad,
rajta parfümként bűzlik a félelemillat.

Naponta elalszik, és naponta felébred,
de ezt nem magáért teszi, hanem teérted,

hogy legyen minden reggel miért sóhajtanod,
vajon miért oly egyforma minden hajnalod.

Szólj hozzá!