Üvegkalitka

Üvegkalitka

Keringek a semmiségben
Magamba süllyedek a nagyvilágban
Cigarettát gyújtok társaságban
A fegyvert magam ellen fordítom magányomban
Az idő kattog
de elmém mintha meg sem moccanna
Viharfelhők követnek
A sötétség rabjaként tart
Az üvegkalitka eltűnt
de én nem veszem észre
Testem szoborként megfagyva
Nem tud kilépni
saját maga által épített börtönéből
Falat építettem a csalódás ellen
a világ ellen, a védelmemben
Csak az nem tudatosult bennem
Hogy a falat magam köré emeltem
és most mozdulni sem tudok
Továbblépni képtelen
Más lenni mint az árnyékom
Lehetetlen

“Üvegkalitka” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Míg a művedet olvastam, olyan érzésem támadt, mintha egy ágas-bogas kristályt látnék. A verssorok vége úgy mered a világba, akár a hegyben végződő ásványtűk. Valóban üvegkalitka és fal, szorongásból fájdalomból felépítve. De a magánynak ez a szavakból remekbe csiszolt börtöne mégis megrepedt, a kis résen pedig a "sötétség rabja" fényjeleket küld az olvasó felé. A lélek fényét… Megkapó ez a vers.

Szólj hozzá!