A fellegekben

A fellegekben

Házam körítése felemelő látvány.
Tátva marad a szád jegenyefám láttán.
Nevezetessége: égig ér a csúcsa.
Ha engem kérdezel, még azon is túlra.

Hogyha arra járnál, nézz majd fel és balra.
Túlhaladva aztán ne csodálkozz arra,
Visszavonhatatlan görcsbe rándul nyakad.
Fejed balra és fel, örökre úgy marad.

Fel kellene másznom jegenyehegyembe.
A méltóságomat illető helyemre.
Rátok tornyosulni, ahogy megérdemlem.
Máris eldöntöttem: tényleg meg kell tennem.

A jegenye törzse mászhatatlan torzsa.
Véghezvihetetlen álszerény számomra.
Piszok magasan van a legalsó ága.
Azt hiszem szükség lesz hosszú lajtorjára.

Hosszú lajtorjám a fa tövéhez döntöm.
Ügyesen, hogy aztán nehogy velem dőljön.
Ha majd megbillenne, kis esély túlélnem.
Ugye szerinted is nagy kár lenne értem?

Érjem el létrámról csak az alsó ágat.
Onnan bukdácsolok felfelé pár százat,
Aztán jogosan majd rátok tornyosulok,
Lássátok a dombon a kakas én vagyok.

Jól bírom a mászást, a létra is engem.
Jól érzem magam a világegyetemben.
Odalenn csak alig a nyolcig jutottam.
Szaporodik az ág alattam unottan.

Eddig az volt bennem, lefelé ne nézzek.
Esély se legyen, hogy buta módon féljek.
Mégis lesandítok most önkéntelenül.
Bénít ami elém, vagyis alám terül.

Megbillen és borul kitámasztott létrám.
Küldetése lejárt, nincs szükség többé rám.
Hisz én hamarosan feljutok a csúcsra.
Hogy köpjek, hogy nyeljek az arcátlan puccsra?

Majd elenged az ág, amin lógok éppen.
Forró fürdőt veszek saját verítékben.
Kit érdekel a csúcs a világ teteje!
Csak sürgősen jöjjön valaki. Vegyen le!