Boldog bánat
Csillogás nélküli víztükör,
Illattalan, gyászos mező.
Csobogás nélküli patak,
Madarat nem ismerő erdő.
Egy boldogtalan ünneplés,
Egy bál, muzsikától mentes.
Mulandó mámor, rideg érintés.
S mindez micsoda?
Az élet maga.
Kóstolom, de nincs íze.
Hallom, de dallam vesztett.
Érintem, de kezem alól kicsúsz\’,
Aztán nézem, ahogy a hit elúsz\’.
Az emberek nevetnek-sírnak,
De nekem az egész
elvész
S nem lész
csak vész.
Mert karcból lesz harc,
És ostromból rom,
Lángból kár.
Vágyból árny.
Bár boldog vagyok, de teljesen
Boldog e világon nem leszek.
Ha meleg mosoly- akár ezer,
Vagy erős ölelés vár engem.
Megmarad ez a különös talány,
Hogy mért\’ van bennem mégis e magány.
Hiába tengernyi színek,
Szürkének tűnik itt minden.
Mást tenni nem tudok.
Így Atyámhoz szólok.
Szemem emelem égre:
Bár Veled lennék végre!
És ez a különös magány
Mégis… egy ajándék talán?
Hiszen ilyenkor érzem igazán:
Nekem nem itt van igazi hazám!
kedves @deva Kösözönöm. A végén pedig azt szerettem volna kifejezni, hogy azért érzünk ilyen magányt, mert a mi hazánk nem a földön, hanem a mennyben van.
Kedves Ramóna! A versed remek, de a vége igen lehangoló! vagyunk így időnként sokan, de mindig van remény. Kívánom a boldogságot, és még sok szép ilyen verset. Szívvel olvastam. Éva(l)