benne az éj nyugtalanul
hűvösen kotyogva forgott
ütött gyermekként keresve
életének halvány mását
a tolvaj éjszakáiba
fénykévét a fájás toldott
lesve csak a megnyílt poklok
egyre mélyebb csillogását
lobogva a hamu alatt
égve eldobott fáklyaként
szelíd dörgésként magában
csurgóra húzott kalapban
sebes szívvel foglyul tartva
a saját maga árnyaként
fehér karokkal ölelve
lelkét egye fagyosabban
a világot belehelve
annyi viharral és széllel
mint akinek arca színe
csak fakul bomlik és vásik
szembe szállva önmagával
ahogy minden reményével
mint akiben a csönd feszül
egészen a pattanásig
zokogásától remegett
minden szava és a válla
magával a mélybe egyre
több hitet és kincset rántott
de a szíve megrepedni
azért sem akart utána
úgy dobta el az életét
akár egy futó ábrándot
menekült csak és amit ért
kénye végett azt tagadta
maga előtt is titkolva
hogy belül már összeroppan
hevítő szerelmesként a
halál torkon úgy ragadta
hogy érezze a bánat nem
tiporhatja őt már jobban
megemészteni is nehéz
volt számára és lenyelni
hogy a remény felütni sem
akarta benne a fejét
nem akart már imádkozni
gyónni kérni követelni
szíve kérges rejtekében
őrizve árnyékéletét
nem szólt érte a bocsánat
a megértés és a malaszt
kit megszeretni nem tudott
se gondolatban se tettben
lesve a ropogó percet
és lesve a tűnő tavaszt
elhaló hárfaként sírva
egyre elfeledettebben
hogy a parttalan folyókon
hidat többé ne is verjen
a zsíros földre rántva le
a lelkét és az éjszakát
hogy kóborgó vágya nyugtot
a bolyongó semmiben leljen
hogy a téli dér igya fel
puszta szívét és borús agyát
Móritz Mátyás
2019. Szeptember 22. Vasárnap
Budapest, Csepel