Sanyi egy ültő helyében él

Sanyi nem itt lakó, mégis padon pihen.
Emberfolyam előtte elhaladó, folytonos jelen.
Ezernyi láb rohan, és néha megbotlik egy.
A földből kiálló kődarab, ilyenkor a hegy.
Tornacipőpár lóg felette a vezetékeken.
Gazdája rég elfeledte, nem változtat a tényeken.
A pad koszos, Sanyi tisztán magára engedte porát.
Krisztus testét, és vérét fogyasztotta vasárnap, nem pedig borát.
A rádiója ma csütörtököt mondott, és napsütést.
Mégis jobban tűri a csendet, mint a szemmel vert ütést.
Korgó nyomor negyedhétkor, a reggeltől tartó estebéd.
Nem panaszkodik, sokat kibír a lélek a vékonyt testben még.
Ő jobban teljesít, mert tudja, az érték nem kézzelfogható.
Edzi magát télre, hiszen hamar jön a túlélőknek a rangadó.
Elejtett szavak hömpölyögnek, a pad alá százas gurult.
Az elnézést nem rejtő eltekert fej, előtte tovább vonult.
A pad is piros volt tavaly, most fehér, jövőre zöld.
Vajon ülhet még itt Sanyi, érezve az ébredő erőt?
Munkanélküliként nem dologtalan, csak boldogtalan.
Élettapasztalattal tapaszt falat itthon, ő nem hontalan.
Fehér galamb könyörög egy falatért, ami már falat ért.
Madárlátta maradék megosztás, a kifli csücske vég.
– Dolgozzon és lesz jövője! – kiáltja a csendtörő egyén.
Nem tudja még. Őt is kilakoltatták. Majd porlad remény.
Sanyi egy ültő helyében él, szeretve világa virágait.
Soha nem kér, csak siratja, szétfoszló ing alatt a szívben, álmait.

Dvorcsak Gábor festőművész & költő A rossz sors és a laposság ívelt nyilai című festményére született versem.