ÍZLELEM A FÁJDALMUK

ÍZLELEM A FÁJDALMUK

Gyertek közelebb, kitárom karom,
bújjon hozzám az a hétmilliárd,
mind-mind, aki segítségért kiált.
Rést szakítok e lét-zűrzavaron,
hogy meglássam a keserűséget,
ami elválasztott tőlem téged;
fájdalmadat ízlelni akarom.

Már nincs helye új sebnek a bőrön,
hegek borítják be szaruhártyám,
de mégis, mintha bensőmmel látnám
az átkot, amit rám hagyott ősöm,
s ami éppen megfoganni készül.
Én bosszúdat kaptam örökségül,
kereszted már csak egyedül őrzöm.

A véges addig ismétli magát,
amíg a végtelenség értelmét
veszti. Egybeolvad lét és nemlét,
ha a halál leteszi a kaszát,
s régi sírt betemet, nem újat ás.
Lesz-e még magvetés és aratás,
és ellenségből valaha barát?

Vagy vegetálunk élvezetünkben,
ami elfedi majd valóságom;
habár az égen a napot látom,
forró fényében mégis kihűltem.
S ha lassan elnyel egy fekete lyuk,
hová az időből semmi sem jut,
meg fogom tudni, ki élt testünkben.

Érzed te is ezt az émelygő ízt,
ami boldogságod mázzal fedi,
és azt hiszed, életed egyedi,
de megtanít, hogy magad el ne bízd,
hiszen csak egy vagy a sokaságból,
és nem különböztél te sem mástól,
mert szemed ugyanannyi könnyet sírt.

Szólj hozzá!