Keserű emlékek
Ó, örökölt múltunk,
te keserű valóság,
hányunk ifjúságát tapostad meg?
Ott volt az ideje ragyogva élni,
mezőket, erdőket, vidáman járni,
imádni anyánkat, apánkat,
boldogságot nyerni abban a világban.
Hát nem adatott meg sokunknak,
a bánat szorította torkunkat.
Elhinni se tudjátok, milyen volt félni,
gyengédséget, szeretetet remélni.
Nem az fájt, hogy rongyosan jártunk,
éheztünk, vagy vacogva fáztunk,
hanem mert lelkünk is sírt,
s a reményt sem láttunk.
Ó, keserű valóság, mert őseink is
így éltek, így féltek.
Szeretetlenül kóboroltak a világba,
a megélhetés kétségei sodrában.
A törődést fenyítve, szolgálva kaptuk,
ha semmink se volt, azt is elfogadtuk.
Szolga lélekkel tudtak szeretni,
büszkeséget el kellett feledni.
Megfelelni uraságnak, asszonyának,
a cselédnek ritkán volt boldogsága.
Ennyi jutott nekik, s nekünk,
ekképpen tudtunk nevelődni,
megfelelni másoknak s magunknak,
a szeretetből sokat nem adhattak.
Megfacsarodott életekből örököltünk,
a keserű múltból hasonlóan élünk.