Ölelj magadhoz…
Ölelj magadhoz, én kicsi társam,
ebben az őrült vad rohanásban.
Itt ahol a szív, mint a csont reped,
és sorra hullnak a bölcs fejek.
Ahol véres csaták sorában,
heverünk a földön, a mocsokban.
Mert beteg időket élünk, ahol
pacsirta helyett a holló dalol.
Itt a halál is másként válogat,
magának szüli az idegen királyokat.
És én az idő ráncos homlokán
csak lépkedek apáim nyomdokán.
Tudd, fejemre nem kell holmi babér,
ereimben egyre lassabban kering a vér.
Tudom, a virág feje egyszer lehull,
szirmaival a langyos szél messze fut.
De amíg lelked s ruhád hófehér,
nekem elég egy csöppnyi lüktetés.
S ha szíved is tiszta, mint a hegyi patak,
megbújok benne, mint díszes koi-halak.
Ölelj magadhoz, én kicsi társam,
ebben az őrült vad rohanásban.
Mielőtt magához húz az örökös álom,
átgázolok veled én életen, s halálon.
2019.9.28
Köszönöm a szép szavakat 🙂
Kedves Csabi!
Ebben a versedben, elbűvölően szép, mély, tiszta érzelmekről dalol a lelked. Meghatódva, és örömmel telten olvastam ezen őszinte vallomást, mely fennen hirdeti: jöhet vihar, szévész, bármi, akár világomlás is, a ti szerelmetek tartalmas és örök…egymásnak mindig menedékei lesztek. ÚGY LEGYEN!
Szeretettel olvastalak. VV.Rózsa
Megható szeretet árad a versedből!
Szeretettel gratulálok
Ica
Köszönöm szépen szavaidat, Brigitta 🙂
Igen, ebben a vad, embertelen korban, jó, ha megbújhatunk egy biztos kuckóban, érzelmi menedékben, társában. Jól érzékeltetted ezt a kettòsséget, a kint és bent párhuzamát.
Gratulálok és tartós menedéket kívánok továbbra is,
Bri( gitta)