Ballada a nagyravágyó emberről

Ballada a nagyravágyó emberről
(Néhai apám után)

Szikrát vet a szikla csákánya alatt,
a kemény acélfej lecsap ezerszer;
megfeszül az izom és fárad a kar:
sziklatestet aprít az erős Ember.

A Nap tüzében verítéke cseppen,
istentelen gondolat mely körbe lengi:
„Ej, a Nap erősebb!” -sóhajt az Ember,
„Lebegve-lobogva Nap akarok lenni!”

…És Nap lett emberünk; hitte örökre
kegyetlen zsarnoka lesz az égi honnak,
ereje éket feszít zord ködökbe,
s láng-karjai forró vásznat fonnak.
Ám egy napon ujja hegyéből serkent
ki tüzes vére az árnyékvilágra,
Felhő úszott elé, és kéjjel elnyelt
lobogó lángot dörögve-zihálva.

„Tüzem hiába szítom, elfáradok
álmom s vágyam hamis, mind hamis,
Mint Nap-gyilkos majd feltámadok
árnyak királya leszek magam is.”

…Felhő lett az Ember és elégedett;
homlokán hűvös-fehér ráncokkal.
Úgy érezte: ideje elérkezett,
ő a legerősebb, elbír a lángokkal.
Az égre feszül, s a csillagokkal osztozik,
alkonyokon elpirulva aludni tér
s a földre száll ha kivilágosodik,
ha úgy tartja kedve, újra hazatér.

Egy napon aztán (június volt, s meleg)
jött a Szél, apró darabokra tépte,
ereje elszállt, lelke-habja remeg:
Szél akarok lenni már a hétvégére!

…Szél lett az Ember, élvezte erejét,
kórót kergetett, falevelet sepert
meghajoltak a fák útjában szerteszét,
s minden harcot fölényesen megnyert.
Tudta, nincs nála erősebb a világon
süvöltött, pusztított amerre csak járt:
„Boruljanak le, mindenki imádjon,
felforgatom a világot mindjárt!”
– és süvített, rombolt kegyetlenül,
semmi sem állt útjába, ágak törtek,
ám haragjának a szikla ellenszegült.

„Szikla akarok lenni már ezentúl,
nagy az ereje, a Szél sem bír vele!”
…Sziklatestet kapott, s állt szótlanúl,
megnyugodott kőkemény szíve-lelke.
Vaskos keblén vadvirágok sarjadtak,
farkas ordított rajta éjfél felé,
új nap jött, a madarak elhallgattak…
Ember jött… s csákánya fájón mart belé…

Bordány, 2019. július 1.