TÁVOLBÓL

TÁVOLBÓL

Bizony, az ember néha elmereng,
hová jutott, s merre megy….
hallgatja a távolodó neszeket,
messziről egy halkuló vonatfütty integet.
szürke falu ház falából
mely fehér volt egykoron,
tömzsi ablak sárga fénye hívogat,
szemed előtt játszik kuszán kavargó színes csíkokat,
a barna alkonyat.
gúnyos kacajjal hívogat.
koppannak a zsaluk ütemre,
ha lenge szellő lengedez velük játszadozva,
csillámlik benne a gyertya fénye,
rásimulva rátelepül az üvegére.
felragyog előtted a kép,
csipetnyi messzeség,
olyan bonyolult vagy ,
akár az ék.
távolból egy merész tivornya
emléke él még benned,
utolsó vacsora gyanánt,
vágyaid már messzire járnak,
elindultak minden égtájba,
négy sarkába a világnak,
az esthajnal csillaga,
vagy a sarki fény
mutatja az égi utat.
egyre megy….
uccu fuss , kerítsd,
mint a bogáncsos Puli,
ne a távolból nézzél utána .
üvegesen bámulsz a hunyorgó Holdra,
felocsúdva állsz, előtted a nagy tó,
térdig a hideg víz takar,
oktalanul belegázolva.
hogy kerültél ide?
kérdezed tisztuló aggyal.
messziről egy kutyaugatás riasztva hallatszik,
ki az, és mit akar?
mint örök életjel maraszt.
távolból az élet szava hallik,
mint megújuló tavaszi hajnal.
s újra felkúszik az égre a ragyogóan éltető NAP.

2017 június 22.

Szólj hozzá!