REQUIEM

Besenyszög, 2008. március 7.
Galgagyörk, 2008. július 21.
Piricse, 2008. július 21.
Tarnabod, 2008. szeptember 29.
Nagycsécs, 2008. november 3.
Alsózsolca, 2008. december 15.
Tatárszentgyörgy, 2009. február 23.
Tiszalök, 2009. április 22.
Kisléta, 2009. augusztus 2.

REQUIEM

Introitus – Requiem aeternam dona eis Dominae

Ma belépsz egy másik világba,
ismeretlen kulisszák közé,
ahol füstszagú üszkös bordák
eged kék kazettákra osztják,
s a felhős múltat áttetszővé
teszi a cinkosok imája.

Ma az a fénylő nap nevet rád,
amelyik tegnap mindent látott,
és visszhangot vert a lövésnek,
amivel ma hat nevet vésnek
a könnyekbe bicsaklott átkok,
kidíszítve a fejgerendát.

Szitokkal kezdődik minden baj;
veleszületett a gyűlölet,
ami menet közben megkésel.
Csak egy út vezet ide és el;
gyilkosokat vajúdott öled.
– Hallod? Elhalt a gyerekzsivaj!

Csak ennyi kell, hogy ölni tudjál,
csak egy másik szín, egy másik hit?!
Néma száj, süket fül, vak szemek
idézik fel majomtestedet –
s kik fizetik érte a gázsit?
Ütnek, amíg föl nem fordultál!

Füst nélkül szól kémény az égnek,
s mint egy mementót veszi kölcsön
a közömbösség örök bűne.
A cérnát mi fűztük a tűbe,
hogy a bevarrt száj ne üvöltsön:
Emberek, itt emberek égnek!

Gaz zöldült ki újra a szépből,
kisimult a fölborzolt hullám,
a gyászolók homályba vesztek,
és ismét osztódnak a sejtek.
Szárad a virág a hat hullán,
míg te áldást vársz a szent kéztől.

Kyrie eleison

Uram, kegyelmet ne adj nekem,
hisz nem te vagy az új Megváltó!
Hátat fordítottál e bűnnek,
azoknak, kik téged eltűrnek.
Szavad egy fedezetlen váltó,
jövőd nem lesz más, mint a jelen.

Kit anya szül s eltemet, annak
csak a halálban ég egyformán
az egyenlőség örök fénye.
Ami ott van, az itt is kéne;
kialszik, mielőtt felfognám:
a lelkek sötétben meghalnak.

Graduale – Requiem aeternam

Kilenc lépcső visz a pokolba,
mérget gőzöl a forró katlan;
vitustáncban őrjöng a világ,
míg a féreg belülről kirág,
miután kikelt az agyakban.
– Hol van, aki magát okolja?

Krétavonal övezi tested,
megalvadt véred sebet takar,
fagyott mozgás az ízületben –
Vajon én csak ezért születtem?!
Még egy ölelést akar a kar
attól, aki halottat nemzett.

Ötéves voltam édesanyám,
öt évig tartott gyermekkorom,
ma tizenöttel felnőtt lennék.
Ahol most élek, múló emlék,
amit befed a pernye, korom;
a tegnap árnyékként ül a mán.

Tractus – Absolve Domine

Sörétlyukon, a redőny mögött
fénycsíkok szúrják át a teret;
keretben lángoló szerelem,
por lett az egykori eleven.
Érzed, még ma is rajtad nevet,
aki tegnap szemedbe köpött.

A vákuum önmagába roskad,
egymásba olvad, mi képlékeny,
villán vár az utolsó falat,
repedés mozdít álló falat,
véred lecsurog az edényen;
az emlék telítetlen oldat.

Himbálózó, meztelen drótok,
a tusoló csapra tekerve
sziszeg, mint vedlett kígyó bőre:
Töltsed már végre újra csőre!
Szellemkéz a csempét leverte,
borotva habnak dob kézcsókot.

Pöndörödő, koszos tapéta,
konnektorba olvadt a dugó,
tükörbe égve arcom mása,
a mag halott, nem szökken szárba,
játékban én vagyok a hunyó,
vázában üvegmargaréta.

Már lángol a pokol tornáca,
visszaút nincsen, átlép rajta,
de kint kéz helyett golyó várja,
jajdul a rémület bálványa.
Szíve robbanását még hallja,
mielőtt leomlik a sárba.

Sequentia – Dies irae

Tíz év, de nagyobb a gyűlölet;
a keréknyom sárba kövesült.
Rájössz, te is lehettél volna,
s mintha belőled egy jós szólna:
Az, aki eddig mindent eltűrt,
keresztbe többé nem üt szöget.

Ház előtt lopakodó szándék
– félelem vagy megilletődés,
tán egy önimádó szelfiző?
Bosszútól fuldokol az idő,
kezében megvillan egy tőrkés,
angyalokat öl a mészárszék.

A fájdalomnak gödröt ások,
mellé fektetem bosszúvágyam,
s ha eltemettem föld mélyébe,
hátha kiderül az ég kékje,
hiszen mindig csak erre vágytam,
én is azt akarom, mint mások.

Offertorium – Domine Iesu Christe

A sors hátát fordítja felém,
válogatni benne nincs jogom.
Örüljek annak, amit kaptam,
örüljek, mint disznó, ha makk van,
hisz nem vagyok barát, se rokon;
a senkit nem szólítják nevén.

Bőrszínem mocsokszagot áraszt,
mozdulatom csak lopni készül,
de nincs hatalom, mi kényszerít,
– lehet dühös vagy angyalszelíd –
hogy a rózsaszálat tüskéstül
kapja az, ki barátnak választ.

Készen vagyok az áldozatra,
ha jobb lesz, ami utánam jön.
Obszidián tépi ki szívem,
amíg bárányaimhoz híven
értetek kereszten bűnhődöm,
magam ítélve kárhozatra.

Sanctus

A szentek között nincsen barna,
a feketét is keresni kell,
oly ritka, mint a fehér varjú.
Az Atya is egy “sápadt arcú”,
a fehérekből volt dögivel
– nem mintha ez engem zavarna.

Közöttük gyerekek sincsenek,
bűnre egynek sem volt ideje.
Balzsamban örök a kövérség,
meghalt, de teste tovább él még,
ajka pirosra van színezve,
míg belei bomlást színlelnek.

A szentek között mért nincs kutya,
hiszen hűsége örökké tart.
Szeméből hiányzik a modor,
s mikor egy csontot előkotor,
néha ugyan megmarja a kart,
de mindig te maradsz az ura.

A szentek között soha nincs fa,
bár életének egy a célja,
hogy megtisztítsa a levegőt,
amiből táplálkozik erőd.
Így lesz edzett tested páncélja;
s a tegnapi ócskaság, kincs ma.

Egyáltalán, mire jó egy szent?
Ha sírban vagy, imád nem hallja,
csak követel, de nem ad semmit.
Szemeket lezár, és nem felnyit,
és csak egyszer kerüljél bajba,
tévedhetetlensége mond ellent.

Agnus Dei

Ezt mind kitüntetni kéne!
Itt vannak a hősök. Végre
… nem börtönbe zárni őket!
Agyon túl keveset lőttek!
Ki mellé áll, az rasszista?
Ha nem dicséred, nagy hiba!
Ki patkányt irt, az jó ember!
Gyilkold meg, hiszen szemmel ver!
Szabadságért harcoltatok!
Ezért kitüntetést adok!
Sírba, aki oda való!
Mind tolvaj, gyilkos és csaló!
Amnesztiát követelünk!
A nem velünk, az ellenünk!
Nagykár, hogy elkapták őket!
Gyere! Több kéz, többet ölhet!
Az ítélet mért lett börtön?
Én egy ráspolyt adok kölcsön.
Végre, valami szösszenet!
Verjük agyon az özvegyet!
Tiszteletet követelnek!
Díszborítót kötetemnek!
“Talpra Magyar, most vagy soha”,
irtsuk ki, mert sok a Roma!
Nincs cigány, nincs is több sírás,
ez olyan, mint a szentírás …

Emberek! Még azok vagyunk!?
Mindnyájunknak elment agyunk?!
Ez mind, mind Isten báránya;
vajon valaha megbánja?

Communio – Lux eterna

Lassan közelít felém a fény,
mely egyenlővé tesz majd veled.
Nem számít már színem, sem hitem,
bűnödet magamra vetítem,
bocsánatom itt hagyom neked.
Gyere! – hív egy földöntúli lény.

A pázsit velem van trágyázva,
kankalinban új élet virul,
ház helyét az idő beszántja,
szárba szökken a jövő vádja
gyilkost áldozatnak álcázva.

– Anyám fájdalma sosem csitul. –

Szólj hozzá!