Ma valahogy nincs kedvem….

Ma valahogy nincs kedvem….

Nyárnak nem nyár, de még ősznek sem mondható.
Szelet jelzett elő mára a híradó.
Na az biztos nem lesz, mindig melléfognak.
Örülök a huszon-egynéhánnyi foknak.

A nyitott ablaknál ülök a fotelban.
Az asztalon papír, a kezemben toll van.
Épp írni készülök az újabb kalandot.
Sose tudd, hogy vajon kamu vagy adódott.

Bámulok kifelé, töröm a kisokost.
Késztetés van, mégis miről meséljek most?
Mitől döglik a légy, mire lennél vevő?
Várom, hogy épkézláb sztori jöjjön elő.

Ablakomon háló, mestertakács szőtte.
Épp most ereszkedik hálóból a földre.
Légy és szúnyogmentes szuverén légköröm,
Csendes nyugalomban rím-alkotni öröm.

Szellő rezdíti meg hálóm s késztetésem.
Lehet, hogy az írás nem jön össze mégsem?
Egy apró léglöket – elrepül a hálóm.
Magamban a takács lemenőit áldom.

Máris hívatlanul.- nagyméretű dongó.
Berepül, körbezsong, drónokhoz hasonló.
Még tán túl is élném, de romlik a helyzet.
A dongó-drón-vizit sajnos csak a kezdet.

Meglepetésszerűn beugrik egy tücsök.
Nem vágódom hanyatt, mert hogy épp csücsülök.
Nyomában pár sáska és szúnyog tucatszám.
Máris túlnépesül legszűkebb kis hazám.

Belső párkányomon egy poloskacsapat.
Hangos reccsenéssel az orcám leszakad.
Nagyobb már a létszám, mint a Noé-bárkán.
Letaglózódom a körítésem láttán.

Oldani a feszkót újabb szellő lebben.
Újra ott a háló az ablakkeretben.
Ahogy az előbb el, a szél visszafújja.
Szuverén légköröm biztonságos újra.

Köröttem a környék számtalan jószága.
Átevakuálok a másik szobába.
Túlnépesedtem mint India vagy Kína.
Egy biztos: ma nem lesz verses mese írva.