A háború dala
Olyan réges-régi korban születtek,
Amikor még szava volt a becsületnek,
Eredménye volt a kétkezi munkának,
Becsülete volt az egyszerű munkásnak.
De már halványan látszottak az árnyak,
Melyek véget vetettek az álmodozásnak,
Táptalajt adtak a boldogtalanságnak,
Elültették gumóját a nyomorúságnak.
Oly’ vidám volt a huszadik század eleje,
Szárnyalt a művészek virtuóz képzelete.
De csendben készültek a nagyhatalmak
A sorsdöntő, világégető viadalnak.
Alig, hogy elillant a vidám századelő,
Egyre jobban puskaporos lett a levegő.
Elég volt Szarajevóban egy apró lövés,
Melyre hamar válaszolt ágyúdörrenés.
Sötét felhők takarták el a fekete eget,
Ágyúk szaggatták szerteszét a testeket.
Könnyű győzelmet ígértek a hadvezérek,
De évekig jöttek a géppuskalövedékek.
Százezreket falt fel a front szörnyetege,
Az ellenség irgalmatlan görgetege.
Marne, Ypern, Isonzó, Verdun, Gallipoli,
Itt tárultak szélesre a földi pokol kapui.
Ezredeket küldtek halálba értelmetlen,
Valami homályos célért, ami elérhetetlen.
Mert tilos volt gondolkodni, csak ölni,
Az ellenséget a föld színéről kitörölni.
Istenem, száríts fel az árvák könnyeit!
Add nekik a vidámság igazgyöngyeit!
Hogy feledni tudják az apák halálát,
Egy nemzedéknyi férfi égő hiányát!