A GALAMB
Galamb ül a tetőn, fáradt madár,
elhagyva az időt és minden reményét,
riadtan néz le onnan a magasból,
s mondja, mondja:”Megölték szegénykét”.
Elindul haza, hol fészke várja,
ágak közt turbékol, hívja párját,
de nem jön senki, magányt üzen a szél,
felnéz rá egy kutya, s megnyalja száját.
Éhes szegény, leszáll a földre,
hogy az udvar morzsáit felszedje,
macska lesi, baromfi zavarja,
nincs nyugalma, felröppen rettenve.
Azt hinnénk tán, a szelídség erény,
hosszú utat tesz, míg éltető vízre kel,
mit ér, ha lénye jelképpé magasztosul,
de béke honára sohasem lel!
2019. május 22.
Kedves András!
Együttérzéssel olvastam megható versedet a magányos galambról.
Szeretettel gratulálok,
Magdi
Kedves Hölgyeim!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastátok soraimat, s "együttéreztetek" a galambbal!
Szeretettel üdvözöllek Benneteket!
Megható! (l)
Jaj de szép és megható sorok ,kedves András!
Szomorú a magány ,ha nincs senkid .Az árva madár is ilyen !
Sok szeretettel gratulálok….Babu(l)