Magyar szívekben

Magyar szívekben

Magyar szívekben,
lobognak a lángok.
Ezer száz éves,
tényt és valóságot.

E Kárpátoknak,
szeszélyes völgyében.
Múltak az évek,
harcokkal, s békében.

Mintha csak az idő mezején élnék,
bejárom a századokat.
Kutatva a még megfejtetlen,
ősi nyomokat.

Duna s Tisza itatta fel itt,
az elsírt könnyeket.
Mennyi hant domborul,
betakar vérző sebeket.

Előbb a földért folyt az ütközet.
S ha már otthonra találtunk.
Eskü köt Istvánhoz,
hogy legyen királyunk.

Ábrándok meg fortélyok.
Alkotmány és Jog.
Nem csak mi hittük,
hogy ennyi elég.

Népek győztek,
s népeket győztünk mi le.
Nem felejti a hősöket,
az utókor emlékezete…

Pihenni kellene már – Enyhe tavaszi szélben.
Tavaknak, s patakoknak partján.
Bejárva megcsonkított kis hazánkat:
Napnak bíbor alkonyatján.

Vetni, aratni, alkotni,
csak a magunk javára.
Hogy halott őseinknek,
töretlen legyen az álma.

Mindig csak másokkal:
Élni békességben.
Megszületni, s megújulni szintén,
a következő ezer évben…

Mert mit mondhatnak el a szavak!?
Számunkra oly keveset.
Őrizd meg hát a kincset, a szeretetet.
Légy hü – Maradj az…S tiszteld az emlékeket…

Kisizsák; 1996. Április 17. Szerda.