Egy vers vagyok
Élő vers vagyok, amit nem én kezdtem el.
Az első jel anyám szíve alatt fakadt.
Félig sajátja volt, amíg ki nem szakadt,
de boldogan adta… tudta, jóra nevel.
Szavakat válogatott. A legszebbeket
megélni adta, s míg álmaim ringatta,
kuszaságaimat ránctalanítgatta.
“Így van ez jól…” Óvta versét a gyermeket.
Élem… érek és változom. Változtatok.
Keresem önmagam a közhelyek között,
döntenem kellene, hogy szétszórt vagy kötött
forma… vakmerők kellenének s szabadok.
Élem… nem mozdulok és mégis rohanok.
Még tart a pörgés… harsányan ritmustalan,
ahol csak az idő múlása zajtalan.
Nincsen semmim, amit elpazarolhatok.
Tudom, hogy milyen… tökéletes perceim
lüktetés hallgatom, úgy vigyáznám őket.
Míg zárt verseket gyászolok, elmenőket,
imádkozom, de maradnak félelmeim.
Megrémít, ha elveszik a ritmus a rím,
s nem akadok rá, bár kitartón keresem.
A csend hosszúsága…. nem mindet szeretem.
Hol fájdalom az ütem, szünetjel a kín.
Élem még versem, bár ki tudja, ki írja.
Isten, sors? Talány, hogy mennyi, meddig terjed,
de gyűlnek a sorok soha le nem jegyzett,
hosszún tarka-barka, sosemvolt papírra.
Kedves Ilona!
Nem vagyok bírálatra érdemes személy, de bizton állíthatom, hogy ez egy REMEK költemény. Minden gondolatod, érzésed benne foglaltatik, amit egy költő-ember átél, aminek örül, vagy amitől tart, s mindez gyöngyszavakkal. Mi, poéták, féltjük, az elveszett rímeket, aggódunk, hogy nem jön többé a múzsa – vagy csak hamis, kancsali szemekkel[b]. A verseket TE ! írod, [/b]nem a sors, nem isten, csak egyedül a te szíved, lelked szüleménye, édes gyermeke. Legyél rá büszke!
Vétek lenne ilyen színvonalú sorokat sosem volt papírra jegyezni.
Kiáltsd csak világgá, minél többen olvassák, ismerjék meg, és fogadják be magukba!
Élmény volt versed olvasása. Gratulálok. Rózsa