A KORSÓ

A KORSÓ

A megszokott nem marasztalt,
gumit zabál fel az aszfalt.
Új ruhát húz fel a régi,
múltam jövőm utoléri,
s megkopogtatja a vállát:
– Vajon tudod-e mi vár rád?
Csak a változás az örök,
nem lesz egész, mi eltörött!

Hiába pótlás, ragasztó,
mi elkészült, az aggasztó.
Távolból olyan, mint az új
– sok kék van, de csak egy azúr.
Gonosz vagy, hazug és gyáva,
tegnap más voltál, mint máma,
évtizedes repedések
hálózzák be ékességed.

Ütött-kopott már a lazúr,
a máz alatt agyag lapul.
Egészben tartja az ármány,
s mint réteg a réteg hátán,
belsejében lerakódva
a sok ezer idióta.
Ha inni hívják a kúthoz,
szokásához híven túloz.

“Ő a forrás, mi táplálja,
neki jár Földünk hálája,
hiszen nélküle szomjan hal,
mint a partra kivetett hal.”
De ha a kutat elhagyja,
széttörik ezer darabra,
s gyűlöletet újra kiás,
hisz ezért is más a hibás.

Egyenesnél jobb a görbe,
s belelép minden gödörbe.
Naponta esik pofára,
egyre sárosabb ruhája,
már fölismerni sem lehet
– jó borból is lehet ecet.
Mindenki húzza a száját,
de legalább óvja máját.

E korsóba ne tölts vizet,
mert az sosem lesz a tied.
A külseje mézes-mázas,
a belseje nem egy százas.
Míg tartalmát túlbecsülöd,
itt is ott is léket ütött,
s a történelem kidobja
a kertvégi ganéjdombra.

Szólj hozzá!