Hajnal…

Összes megtekintés: 79 

Hajnal…

Még az alkony csöndje uralkodik
a mélán ringó lombokon,
mily gyönyörűségesen,
bizony, be is indul tőle lüktető szívem.
Hajnalodik – már ásít a Nap,
bódultan, ittasan, csak félig éberen,
akárcsak én.
Táguló tüdőm magába szívja a
kocsonyásan remegő ködöt.
Mikor az emberi lélek,
így könnyít magán,
gondjai egyszeriben eltűnnek,
s lassan éled a táj.
Várom, hogy mozduljon valamerre
a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
s tudom, a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk
tettvággyal, de tétován;
egymást méregetjük némán!
Oly nehéz az első lépés,
visszacsábít még az álom,
de végül egymásra nevetve,
megindulunk kéz a kézbe’,
akár a friss szerelmesek.
Eme csodás napra virradóan
kedvünkhöz gyűjtsünk erőt valóban!
Aztán holnap mindent újrakezdhetünk.

“Hajnal…” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves soraidat a napfelkeltéről szeretettel olvastam!
    Valahogy így képzelem el én is !Szép lírikus , ködtködl menekulő
    napsugarak tétováznak, akár az ember amikor megébred!
    Gratulálok szeretettel…Babu(f)

Szólj hozzá!