A KIFESTŐKÖNYV

A KIFESTŐKÖNYV

Hol is hagytam tegnap abba?
Lassan megtelik a mappa
a befejezett álmokkal,
de van pár hiányos oldal,
aminél sorsom nem hagyta

föltenni i-re a pontot.
Abba kellett hagynom pont ott
a kontúrok meghúzását,
ahol a jövő majd rálát
arra, mit kezem alkotott.

Naponta festesz egy képet,
színeseket, feketéket,
a vélt valóság hű mását,
vagy amin a szemed át lát,
melyben vágyad újra éled.

Néhol az ég vihart sejtet,
s szürke felhő mögé rejted
az árnyékot ölő napot.
De néha föltámad dacod,
és a képet újrafested,

s új színt keversz a palettán.
Azúr kúszik a magentán,
a sötétzöld lángba borul,
úgy változik a színmodul,
mint utcán a neonreklám.

Ma már nem remeg az ecset,
ma már többször mondasz nemet,
mint igent az Úr művére.
Nem kell a király hűbére,
i-re a pontot te teszed.

Nincs tökéletes alkotás,
befejezetlen a montázs;
néha mindent átfestenél,
s mindent elölről kezdenél,
de meggátol a sejtoszlás.

A végén rá kell, hogy jöjjél,
hogy csak egy képet festettél,
és minden egy nagy mű része.
Beleolvadsz feketébe,
újra kivirulsz a zöldnél,

vörösben mintha te égnél,
derültebb vagy a kék égnél,
ráébreszt a sötétbarna,
ólmot tettek az aranyba,
míg szín a színnel megbékél.

Lehetsz egy múzeum része,
mi eldönti, holnap élsz-e,
vagy az Ecserire kerül
képed, mit senki sem becsül,
s új vászon jön keretébe.

Szólj hozzá!