Árnyak
Mintha érezném simogatásod.
Sercegő gyertyavilágnál.
Figyelem a szoba furcsa árnyait,
egy sóhajtás, és táncra perdülnek.
Amott kalapban áll egy ismeretlen.
Alakja, mint egy merengő költőnek.
Ki megállva most a folyóparton,
az alkonyi fény játékát figyeli.
Itt erdő fái lehetnek.
Mint a lombok a szélben hajladoznak.
Talán belép közéjük egy gondolatom,
s megfejti azok mit rejtenek.
Csak egy apró szünet.
Csend dédelget, mint kedvesét,
e lassan fogyó gyertyaláng ;
Élete kanócát.
Hát igen.
Egy mosolyt fedezek fel arcomon.
Nincs aggodalom ,nincsenek szavak.
A hajnalt várja a nyugalom.
Tűz…Tűz.
Izzó arcú pirkadat.
Pattog békésen, sok évezrede talán.
Odatartott kezeket csókolgat melegével.
Jóbarátunk, s ellenségünk.
Felhasználja őt hit, remény.
A fájó múltat koncként vetjük elé,
s ő bevégzi, mint védtelen préda.
Tekintetével ránk figyel,
magasra nyúlnak lángjai.
Vallatja arcunk életét,
ismeri múltunk, s vágyaink.
Tél van, eljövendő;
Karácsonynak titkos öröme boldogít.
Lassan eljő, mint az új év.
Megajándékozzuk a lelkeket szeretettel…
Íme itt a szívem.
Törd darabokra ha kedved tartja.
Vagy tartsd meg emlékbe.
Legalább van kiért dobbannia…
Pihen testem.
A merengő költő a sötétbe belép.
Mintha fújna a szél,
megremegnek az erdő fáinak lombjai.
Leborul egy izzó fahasáb,
behódol az elmúlásnak.
Hosszasan szunnyad a tűz,
majd elalszik, mint ki gyújtotta.
Kisizsák; 1995. December 20. Szerda.