Elkésett adagio
Állok döbbenten, némán,
Csak bámulok magam elé mélán.
Nem tudom elfogadni az elfogadhatatlant,
Nem fogom fel a felfoghatatlant.
Magnóról hallgatom a hangodat,
Képekről nézem az arcodat,
Lelkemmel érzem az Énedet,
Ahogy megélted az Életet.
Nem tudok jól emlékezni,
Hisz’ a végnek be kellett következni.
Valami eltört mélyen bennem.
Valami véget ért az életemben.
Hosszú betegség után elmentél,
Számunkra örökre elvesztél.
Könnyeim elfogytak már régen,
Mint a hullámok egy tó állóvizében.
Oly’ sokat adtál magadból nekünk,
Általad annyi mindent megízlelhettünk,
Hittél bennünk, hittél az életben,
Nem kerestél kifogást a körülményekben!
Adagio cseng a fülemben,
Temetői méltóságú ütemben.
Elmentél és mi maradt nekünk?
Te voltál a mi tanítómesterünk!
Isten véled, hiányzol!
Szia Feri!
Át tudom érezni a versedet, sajnos.
A cím nagyon szép, a mondanivalód pedig igazodik hozzá. Ilyen érzés, amikor elveszítünk valakit. Kapaszkodunk hangokba, képekbe, emlékekbe, és képtelenek vagyunk felfogni a felfoghatatlant.
Legjobb esetben kiírjuk magunkból, mint ahogy te is.
A legjobbakat kívánom neked!
Szeretettel: Kankalin
Kedves Ferenc !
Nagyon szomorú búcsú versedet [adagio]
szeretettel olvastam !
Megható emlékvers ! Gratulálok…..Babu
(l)