Tárgyak sírkövére
Jégesőben, napsütésben futottunk,
vagy éppen álltunk,
az időváltozást vártuk.
Csak mi voltunk, meg a
halott világ, élővé lett
általunk, a kő, az út, a híd,
a fű lábnyomoktól
zizegett, a szellő is
csókjainkból született.
Talán egyszer mindent
elfeledsz, hogy egyszerre
gondoltunk szellőre, fűre
de ha nem érdemlem,
élj kint a szélben, napsütésben,
csak annyit engedj, hogy szeresselek.
A tárgyak nem élnek vissza bizalmunkkal,
a fű, a levél soha el nem árul
minket senkinek…
megcsókolnám az utat, a hidat,
ahol ketten jártunk,
a sok marék levelet,
mit letéptél a vén eperfáról
Levelek, ágak, utak, hidak,
nekem segítenek,
hogy a szerelmem nemességét soha ne feledd.
Tárgyak, ó, tárgyak
állítom a sírkövet,
hogy megmaradjon
titoktartó
emléketek.
márc.21.’74.
Csodás. Tényleg.