Álmatlanság
Álmatlanság te szajha,
szuszogsz halkan vállamon!
Elviselhetetlen vágy
magányos vaságyamon.
Álmod marja ereim,
Égetsz minden cseppben.
Izzadt testem megfeszül
Hagyj! Haljak meg csendben.
Csúf ajkad félholdat formál,
Szemeidben ül a gyász.
Élhetelten furcsa kín
véremben e furcsa nász.
Leheld másra gyilkos csókod,
fordulj már a fal felé!
Vagy marj nyakamba körmeiddel,
s vonszolj kígyóid elé!
Ez a beste hozzám is jár. Jól megmondtad neki! 😉
Köszönöm szépen! 🙂
Ez is de jó vers! Jó nagyon a megszemélyesítés és a képeid!
🙂
Kedves Norbi!
Hú-ha, ez aztán komoly! Az álmatlanság valóban nehéz és az ember úgy érzi, hogy az éjszaka sohasem ér véget, de véget ér, és az ember előbb-utóbb el is alszik. Minden reggel egy új nap kezdete.
Szeretettel: Rita:]