A POTYAUTAS

A POTYAUTAS

Velem volt az agyam, mint potyautas,
e hosszú, de céltalan utazáson;
s gyakran vele volt sértett némaságom,
mikor rám szólt: fogd be a szád, ne ugass!

Elbújt az idő legmélyebb zugába,
szitkot köpködve s dühöngve balsorsán,
míg visszament az eltelt idő nyomán,
mintha az óra hátrafelé járna.

Most ott gubbaszt, mint egy duzzogó gyerek,
akinek elvették kedvenc játékát;
nem érti a komoly szót, sem a tréfát,
szeme akkor is sír, amikor nevet.

Nem érti, hogy mi történt körülötte,
hogy hova tűnt a virágról a harmat,
s ki százszor születik, százszor meghalhat,
mindegy, ha szél tépte, vagy nap sütötte.

Nem érti, a rosszban mi az élvezet,
a szavak jelentése mért változott,
s a kérdést a válaszért mért vádolod,
ha a mért-ről eltűnik az ékezet.

Nem érti, hogy miért lett több a bánat,
hiszen mindenkinek juthatna elég,
ha elosztanád a soknak a felét,
és a magánnyal megosztanád házad.

Nem érti, a bizalom miért drága,
és sokszor bizony megfizethetetlen.
Miért nincs ír, hogy a seb behegedjen,
s a hibás mért nem ébredt tudatára.

Nem érti, a szerelem miért olcsó,
értéke gyakran egy fikarcnyit sem ér;
az egyik a másik kárára mért él,
s miért fordul rosszba az egykori jó.

A múlt miért parancsol a jövőnek,
hisz valamikor ő is a jövő volt;
a remény mért fogy el, mint a telihold,
ha az érdekek egymásba szövődnek.

Mért csak az önzőnek jut mindig minden,
hiszen gazdagságán csorbít a magány;
titkom nincsen, de életem egy talány,
a bajban sokszor csak magamban hittem.

És ha egyszer megtaláltuk az agyunk,
mint potyautas visz minket az idő,
s talán még van valahol egy kikötő,
ahol megbékélve partra szállhatunk.

Szólj hozzá!