Október végén
Megrázom magam, s lehullanak a ropogós őszi levelek,
Hirtelen eljött a tél, borzasztó sivár, szegény lelkemnek.
A szikrázó napsütésben érzem a fájdalom szaggató fagyát.
Megdermeszt, mint halott gyermeke az anyát.
Egy hattyú suhan a Kis-Duna alig hullámzó vizén,
Tökéletlen tükörképe tetézi tétlenségem.
Hiányod mardossa lelkem, mivel tartsam ezt féken?
Őrült érzés hatol belém, a mérgező vért
Pumpálja az agyamig, majd egy ponton célba ér,
Elterjed a testemben és szétárad,
Hogy Nélküled üres a táram,
Nincs golyó sem, hogy megszabadítson
Szenvedésem örökké kell tartson.