SIRATÓ

SIRATÓ

Elment, elrabolták tőlem
az élettelen, rusnya,
kemény, félelmetes rögök
Azt se tudom, bánatomban:
ordítsak, átkozódjak,
vagy sírjak?
Szerelmes verset ezentúl
hogy, és kinek írjak?
De, csak hangtalan őrlődök.
Kemény gombóc
a torkomban,
s egész a szívemig
fojtogat, mint gyilkos
kegyetlen két keze
Hogy dolgozzam fel?
Nem tudom, ebben az életben
még egyszer, örömöt,
lelki nyugalmat érzek-e?

Mennyire szerettem őt!
Bakfis koromban,
éppen hogy csak
tizennégy éves múltam
Ő a tizennyolcadikat
taposta igen keményen
Ráépült az egész,
félre-sikerült,
végig hiány-érzettel
küzdő, százszor is
megszenvedett,
mégis édes múltam.

A legelső, IGAZI
gyönyörű, szerelem volt…
Úgy éledt, mint mikor, a
bábból frissen kikelt
pillangó, félénken
próbálgatja röptét
Nem vágytam még
a nagy érzékiséget
Egy édes pillantás,
finom, puha érintés
akkor nekem olyan volt,
mint nyíló virágnak
a hőn áhított öröklét.

Minden találkozás:
fiatal, még bimbóként feslő
leányka-testemben
elindított egy újabb
furcsa, bizsergető érzést…
Feléledt a láng, ami eddig
éretlen bensőmben szunnyadt,
magával hozva a
kéjes, ördögi kísértést.

Csókját nem ismertem,
de ölelése mennyekbe vitt,
hisz oly sokszor
fonódott rám erős
biztonságot jelentő karja…
Én féltem az ismeretlentől,
bizonytalan voltam,
miközben nézett rám
csillogó, imádó szemekkel
tudtam jól, hogy ő
már a “mindent” akarja.

Sokat táncoltunk,
s a bódító zene ütemére,
bíborrá vált, égni kezdett
mindkettőnk ifjú vére…
Mégsem lettünk egymásé,
túl fiatal voltam…
Talán hibáztam akkor –
vagy mégse?

Aztán elment – oly messzire,
csak ritkán hallottam róla…
Többé se hang- se kép,
megszűnt számomra lenni,
mint ha csak egy elképzelt,
álom-alak lett volna.
Rövid szerelmünket
soha nem feledtem
Frissen tartotta az
együtt átélt: sok kedves óra.

Harminc év után,
– már elvált nőként –
találkoztunk újra
Gyönyörű, felejthetetlen emlék!
Csodálatos nap volt,
mélyen a szívembe vésődött,
mint ha megint a kedvese lennék.

Ennyi volt hát,
bevégeztetett…
Többé sosem látom,
s már nem is reménykedhetek
Elnyelte, magához vette
a mély, hideg, sötét sír
Nem akarom gyászolni
Bennem még mindig él,
mégis árva lelkem
éjszakánként, hangtalanul sír.

Kékestető, 2019. december 16. F.egri Rózsa(Vadvirág)

“SIRATÓ” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. "Szerelmes verset ezentúl
    hogy, és kinek írjak?
    Bennem még mindig él,
    mégis árva lelkem
    éjszakánként, hangtalanul sír."- írd azokat a leveleket kedves Vadvirág..(f)

  2. Kedves Rózsa!
    Ebben a hosszú, szomorú monológban, mintha kimesélni akartál volna, fölborítva kötöttséget, kicsit megosztani egy fájdalmas érzést, másokkal, velünk, hogy enyhüljön, múljon…
    Jól tetted, hogy megírtad, ez a számvetés, emlékezés a rövid, de egy életet végig kísérő boldogságra így is megmarad neked(l)
    Szeretettel olvastalak: Éva(f)

  3. Szép, szomorú szerelmi történet.
    Hasonlít az én első szerelmem történetéhez, de én soha többé nem találkoztam vele, emlékeimben él. Átérzem sorsodat.

    Áldott, szép karácsonyt neked!
    Sarolta(f)

  4. Ez igaz történet Ritám, csak a boldogság relatív, mivel nem kerültünk újra egybe, csak ez a találkozás szépítette meg a további éveket. Most, itt Kékesen hallottam meg, hogy nem rég "elment". Megrázó volt, lezárult végleg életem egy hosszú szakasza – hisz 14 éves koromtól végig ő volt az igazi (hiába voltam asszony közel 20 évig, és szerettem mást is válásom után, de az egy sem volt olyan – nem ért fel vele.)
    Hát, ennyi a történet, köszönöm, hogy olvastál és visszajeleztél. Ölellek. Rózsa

  5. Kedves Rózsa!

    Olyan fájdalmasan szép ez a vers, hogy teljesen valóságosnak érzem. Ha így van, akkor őszinte részvétem. Mikor végre visszatért a sokáig hiányolt boldogság, akkor már hamar vége is szakadt.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!