Majdnem Matuzsálem

Majdnem Matuzsálem

Jó pár évtizede kezdődött a dolog,
Amiről most nektek végre beszámolok.
Alig húsz ha voltam, most lehetek hetven.
Vagy jóval több. Talán halhatatlan lettem.

Visszapörgetek most magyarázatképpen.
Pedig a lényeget én is alig értem.
Ahol épp sétáltam, széles volt a puszta.
Még szélesebb a szám a semmit bámulva.

Távolban az égbolt összeért a földdel.
Fenséges látvány volt, bizsergés töltött el.
Meg kíváncsiság is, mohó kalandvággyal.
Egy húszéves suhanc képzelete szárnyal.

Ott kívántam lenni, ahová lát a szem.
Pokoli bár a táv, akkor is megteszem.
Pihenőre tértem, aludtam egy nagyot.
Friss erőre kapva elindultam gyalog.

Amerre vitt az út, haladtam előre.
Lankásból a völgybe, völgyből hegytetőre.
Néha elibém tűnt a kiszemelt célpont,
Ahol egymásba ér a föld és az égbolt.

Tenger állta utam, de nem volt akadály.
Mindent leküzdeni a célért. Ez szabály.
Abszolút nem zavart, hogy nem éppen uras,
Számos hajón voltam ügyes potyautas.

Jó vagy rosszakarók sosem tartottak fel.
Egymáshoz fakultam a környezetemmel.
Állapot, amire nem mindenki büszke:
Nekem előnyös hogy alapszínem szürke.

Gyorsan szaporodtak a napok az évek.
Nem rágódtam azon, hogy az ember téved.
Már nem az ifjonci a vakhit, de, hajtott
Célt érni, amit a suhanc úgy óhajtott.

Rég nem mondhatom hogy borostás az orcám.
Felszisszenek néha szakállam taposván.
Fáradok és talán visszafordulhatnék,
De számomra sajnos túl távol a hajlék.

A remény hal-e el, vagy zárul a kapu?
Előbb az utóbbi a reális gyanú.
Így vagy úgy, de a vágy bizsergéssel tölt el:
Hármasságot kötni az éggel, a földdel.