Hétköznapok
Hirtelen, hasító hanggal szólal az óra,
Vonszolom magam az ágyból parancsszóra,
Szürkületben tévelyegve botorkálok,
Vajon a tegnap éj Veled csak álom?
Keresem ruháim, kulcsom, ide-oda teszem,
Előbb vagy utóbb elhagyom az eszem,
Itt jártál éjjel, s árnyékod még oson,
Boldog percekről árulkodó, kedves nyomok.
Telnek-múlnak a szürke, dolgos hétköznapok,
Gyűlnek serényen sűrű sorokban a teleírt lapok,
Olcsó közhely, nincs időm, rá nem érek,
Pedig örömöt nem órában mérek.
Dolgozom, tehát vagyok,
Hogy boldog legyek, ez kifogás vagy ok?
Most már tisztán látok, ha idézem arcod,
S szemedben látom az idővel a harcod,
A legdrágább kincs,
Ami a föld alatt sincs,
S pénzért venni nem lehet,
Az a véges-végtelen,
hosszú perc, mit eltöltöttem Veled.
Utolsó soraid Pilinszkyt juttatják eszembe:
"Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan."
A vers címéhez idomulva remek mód villog a kulcsmondat. "Dolgozom, tehát vagyok,"…
A felfénylő perceket ebből a monotóniából a kedves lénye teszi végtelenné és persze elviselhetővé.
(f)