Álarcom tükörképe
A magánnyal mindig is szoros barátságom volt,
H olott sosem voltam egyedül, csak még nem tudtam.
A z életembe dolgokba, jó párszor már belebuktam.
L ehet voltak, akik örültnek neveztek a hátam mögött.
Á lltam már szakadék szélén nem egyszer, mikor vak voltam,
L ehetetlent nem ismertem, egy döntéssel mindent feltettem.
O lykor, hogy téged, s magamat védjem, nem ismertem istent se embert.
D e máig nem felejtettelek el, s emlékemben élsz már örökre tovább.
N ehéz út van mögöttem, de még nehezebb előttem.
A cél amit kitűztem, már itt van tőlem pár lépésre,
P ihennék, de valami hajt belülről, s figyelem érzésem.
J obban vagyok a gondolattól, emlékeimbe megmaradtál,
A dsz erőt nekem most is, amikor elakadok érzem vezet kezed.
É ltem nélküled, de halott volt a lelkem, s fuldokoltam,
L epleznem kellett, hisz nem sajnálhattak ezt nem engedhettem.
E leget könnyeztem, de közbe megjátszva nevettem.
T estem engedelmeskedett gondolataimnak, így másokon segíthettem,
E gyebet úgysem tehettem, de közben érzéketlen egyén lettem.
M egbántottak megvertek és elvertek, de lelkemhez nem érhettek.
E gy dolog éltetett, megbosszulni amit velem s veletek tettek, nem feledtem,,
L ehet a bosszú segített át olykor olykor, mikor a hídszélén álltam s ugrottam
S okszor megtaláltak, pedig nem beszéltem életem nem egyszer veszélyes volt
Ő rületbe kergettem embereket, mert nem értettek, s nem érthettek.
N em bánok semmit amit tettem, de szégyenlem hisz nem erre nevelt nagyim,
A mikor eszembe jutsz, békesség tölt el, nem haragszom a világra,
P ontosan emlékszem szavaidra amikor besoroztak katonának.
J ól tudtam, mikor leszerelek már hárman leszünk, egy család
A zt hittem boldog leszek, de az a részeg sofőr, el vette az életeteket!
M egérintett a halál közelsége, fogta kezem
O nnantól kéz a kézbe jártunk, senki sem sejtette.
S orsom a halál keresése merítette ki,
O lykor “boldog lehettem”,pár percre
LY ukas űr tátogott lelkembe, s talán ma is.
O da kívánkoztam a “másik oldalra”, mikor gondom volt
G yengeségnek nem mondanám, hiánynak legfeljebb
T alán nem jőtt el még az ídő, hogy megcsókolhassalak
A mióta elfogadtam a sorsom, kezdett jobbra fordulni minden
M ár már célba értem, de lerántottak, vissza a mélybe.
A kárhányszor felálltam, s újra neki futottam,
K ordában is próbáltam tartani, s nem hátráltam.
K orom még igen ifjú volt akkor tájt,
O ly sok szörnyűséget is láttam már.
R emény vesztettnek is neveztek talán.
I smerni, megismerni, keveseknek engedtem
S zeretni s szeretve lenni, elég hozzá félkezem.
M ikor először térdre rogytam, még nem kértem.
I gen közel voltam s oly messze, azon a télen.
K i értheti meg egy sebzett lelket, mely fetreng
O lykor ordítana, de hang nem hagyja el ajkait.
R égen feladta talán már álmait s vágyait.
A zon a napon elvesztettem már hitem
L ehet ennek is szerepe volt éltembe,
E lkanyarodtam a rossz irányba s féltem.
L épteim csak előre vittek, néha azért felnéztem,
K erestem is utamon,de nem leltem békére.
E l is estem, nemegyszer újra és újra,
M ire megértettem sorsomnak ez az útja.
S ok rosszat is tettem, de csak magam ellen,
Í rhattam ki volna magamból a fájdalmam,
R ettegtem a gondolattól,hogy ezért kinevetnek
T itkoltam magam előtt is negyven eltelt esztendőm.
folyt köv