A KIS HÁZ
Áll a kis ház repedt fallal,
tetején tört cserepek,
rég nem lakik benne senki,
talán csak az egerek.
Áll a kis ház, mint egy vénség,
kinek fáj már ez, meg az,
koszos üveg ablakában,
tövét felveri a gaz.
Kéménye már rég nem füstöl,
mint az öreg, ki nem pipázik,
sötét lyuk a falu végén,
többé szegény nem virágzik.
Nem bontják le, nincs is kivel,
elenyészi majd az idő,
mint a vént, kinek állán
ősz szakálla csak, mi kinő.
Napfény éget, erő áztat,
szél csapdossa idős korát,
nem enged be már senkit,
legfeljebb az utca porát.
Ki törődik a dicső múlttal,
mikor muskátli nyílt pirosan,
kislány hajolt ki ablakán,
nevető arccal, csinosan.
Mint nagyapó, ki elmerengve
átgondolja hosszú életét,
áll a kis ház egymagában,
s várja végítéletét.
Nem vár semmi mást a világtól,
csak a csend nyugtatja, talán,
a felhő vízcseppét küldi reá,
mely könnyként gördül le a falán.
2020. január 23.
Kedves András!
Lélekmelengetően szép versed öröm volt olvasni.
Szeretettel: Rita:]
Kedves Kitti!
Igen, én is tudom, hogy a szótagszám nem mindenhol azonos, de így jött ki a mondanivaló. Ha rövidítettem volna a soron, akkor bicegett volna igazán a ritmus.
Nagyon köszönöm a hozzászólásod!
Szeretettel üdvözöl András
Csodás metafora a versed, az emberi élet metaforája. Szép ritmusos, félrímes verselésben íródott az összes versszak. Bár nem szabályos a szótagszám, mégis remek vers ez! Nagyon tetszett!
(f)