A FÉNY ÁRNYÉKÁBAN
SAJÁTOS FILOZÓFIÁM
Hová tűnik el a Nap,
ha lebukik a hegy alatt?
Halványan még vetül a fény,
örökre eltünik hihetném,
elnyeli a tengerfenék,
szikráznak a kék hullámok,
maradnak az árnyékok.
Holnapra van még esély,
némi éltető remény,
hogy újra felragyogjon a fény,
vágyakozva hihetném.
a Nap kergeti a Holdat,
a Hold követi a Napot,
vonza, taszítja a Föld is,
mágnes két pólusaként akár,
szívja, és nyomja a dagályt,
az örökös árapályt.
Kiskoromban, régen,
kipisiltem a
földből a kavicsot,
ha úgy adódott,
de mostmár mintha
egy dézsából öntenék,
az idő nem menedék.
S erre kanálszámra szedhetném a ciánt,
a fél igazság félig gazság,
az ígéret adósság,
az élet nem egy méznyalás.
Olyan az egész hóbelevanc,
mint kósza árnyék a fényben.
Hová tünik el,
ha elolvad a hó,
a fehére belőle?
A víz elfolyik előle,
meg kéne maradnia emlékeztetőre.
Néha ólom ködben járok,
nem jönnek elő a tudományok,
lehúznak a mélybe az álmok.
Nyílnak e még nekem
az újabb tavaszban
tarkuló virágok?
Árnyak vetülnek a fényre,
magasabb szempontok.
S hogy végezetül
kijöjjön a képlet,
osztok, és szorzok,
a halványuló fényekből
elfutnak az árnyalatok,
maradnak a sötét foltok,
amióta kuksi vagyok,
egyebeket nem mondhatok,
feltörnek a gondolatok,
hát Te még élsz?
Ha lettem is, miért vagyok?
2019. JÚLIUS 31.
"az élet nem egy méznyalás."
No, Vendi, neked aztán biztosan nem. De, hogy miért vagy? Az ember nem csak annak tud örülni, ha látja a szivárványt, amit te nem. Nem csak annak örül, ha látja a fehér hóból hogyan lesz sár és hogyan löki tova kavicsot a vízsugár. Látod, aki látja mindezt, észre sem veszi, hogy örül neki. De te azért vagy, hogy ezt megírd, és örüljünk neked. Ölellek! Jó erős a versed. :]