A temető

A temető

Nem fáj. Ismerős az út
a lépés a levegő.
Ki az utcán jobbra,
ott majd szembejő\’
a kereszt, ott fel-fel
a hegytetőre,
majd megint jobbra-
na ott lesz,
ott áll a temető.
A kapun bármikor bemehetsz.
Ötven lépés, nem több.
Az első sír a járda mellett…
néha láthatsz, ott ücsörgök.

“A temető” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Rita!
    Egyszerű, de mélyen szántó szavaid szívemig értek.
    Valaha, én is sokat "elücsörögtem" a sírok között, ma már csak fájdalmat jelent a temető látványa. Ott, még a szél sem úgy fütyül, mint a szabad térben. Nekem, kevés ott a levegő.
    Túlontúl búsít a csend, a halottak értelmetlen, érthetetlen, megmásíthatatlan világa.
    Nem jön vissza egyik sem…és árnyuk is egyre kisebb, haloványabb, messzeségbe tűnő. Elmerengve olvastalak – bele akartam lépni mélyre zárt világodba, de tiltakozott bennem a fájdalom. Gratulálok merengésre késztető versedhez.
    Ölellek Rózsa

Szólj hozzá!