SZIVÁRVÁNY-ÁLMOK

SZIVÁRVÁNY-ÁLMOK

Szivárvány-álmok,
tünékeny vágyak
Női szívemnek
őrülten fájnak
Magányos érzés,
hű párja nincsen
Másokat boldogít
elveszett kincsem.
Nincsen eleje,
tán nem lesz vége
Nem él sok ember,
aki megértse…
Bár, rám is épp úgy
ragyog a nap,
mégis a lelkem
fagyos marad
Kútba hullt csókok,
vad ölelések
Fájdalmas hiányt
szívembe vésnek
Két kezem lehull’
nincsen olyan barát,
ki megértőn,
védőn karolna át.
Meghalt „volt-férjem”
másé a párom
Az igaz szerelmet
már hiába várom
Rám zuhan a magány,
nagy feketén…
A szivárvány-álmok
vak peremén.

Eger,2020. február 3. Fleiszig Rózsa(Vadvirág)

“SZIVÁRVÁNY-ÁLMOK” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. "Rám zuhan a magány,
    nagy feketén;
    A szivárvány-álmok
    vak peremén."

    Szomorú, szép versed megértéssel olvastam.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!