A FÉLELMEM…

A FÉLELMEM…
(Erőszak)

A félelmem egyre nő, s mint óriás markából
sziklák omlanak, amíg térdepel a csend
Egy álom rabul ejt, és bensőm nyomdokából,
rám a rossz emlékek borús dala cseng
Én vagyok ez, vagy csak halódó árnyam?
Sas-karomként belém váj sürgetőn, mélyen
Irtózatos fájdalmak taván lüktető vágyam
Semmivé gyűrődik a lélek-gyengeségben
A múlt mögé elbújni most már lehetetlen
Hajamba tép a tegnap, és dühösen cibál
Keblem piheg az egyenlőtlen küzdelemben
Egyetlen vágyam, hogy vége legyen már!
Szempillámra fénylő könnycsepp gyűlik
Égve sistergő haragtól feketébb az éj
Akik, a szerelmet csak passzióból űzik
Nem élvezik többé, hogy ha nincs veszély.
Téped a húsom, és folyik piros vérem
Ez, kielégíti bűnös, rothadó lelkedet
Testembe hatolsz, s én iszonnyal érzem
Ez, egy nagy semmi, ez nem szeretet.
Velőt rázó sikoly, vad, esztelen lihegés
hangja tölti be lassan a nászi szobát
Bár,ölem megnyílik – ez csak menekvés
a valóságtól, mely nem ígér csodát
Hisz te nem szeretsz úgy, mint nap az eget,
és lengedező szél, a zölden fénylő lombot
Félelmem egyre nő, de már nem hiteget
azzal, hogy veled még lehetek boldog.

Eger,2020. február 8. Fleiszig Rózsa(Vadvirág)

“A FÉLELMEM…” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Köszönöm Rita, hogy olvastál. örülök, hogy tetszett a vers, ami ugyan szomorú, de szerencsére már a múlté.
    Ölellek. Rózsa

  2. "Félelmem egyre nő, de már nem hiteget
    azzal, hogy veled még lehetek boldog."

    Kedves Rózsa!

    Végtelenül szomorú, szép versed megérintett.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!