Depresszionáta

Depresszionáta

Vándorlok csak, mint az űzött vadak,
amíg fülemben lángol a kínzó dallam,
és egy tébolyult kórus azt zengi egyre,
hogy ezt az egész életet már hagyjam
végre úgy ahogy van, és ne törődjek
többé a szétszórt kottafoszlányokkal,
amelyek zörgő konfettiként szállnak
mindenfelé a bús szélben. Álmokkal
és képekkel egyre ritkábban szoktam
találkozni már, és értelmüket régóta
nem tudom felfogni, amíg a csöndet
áhítom, mégis, ha magasabb célokra
törne szellemem, körbevesz a moraj,
és kellemesen zord kínárjában fürdet.

Hotelekben bujkáló, révült, impotens
rocksztárként eljátszom a menekültet,
és várok a nagy pillanatra, ám amikor
végre eljön, csak mint egy üres üveg:
továbbgurul a sarokba, amíg rettegve
nézem a mosdóban összetört tükröket,
mert bennük kísért valami nincstelen,
keserű, mostoha, pogány sorstalanság,
amit nem olyan könnyű hátrahagyni.

Silány drogtesztek, bölcs halandzsák,
kétes gyönyörökért feláldozott szívek
szólamai vergődnek léha csapdámban,
de senki nem ismeri a valódi ősokokat,
és azt, hogy a babért nem így kívántam
egészen, hiszen tűvel átszúrt érzelmek
között hentergek egy magányos ágyon,
és bár azt hiszem, a csúcson szárnyalok:
nem tudok átkelni a káprázó mocsáron,
ami fagypont alatt tartja a valódi zenét,
és addig bódít, amíg ki nem hasíthatja
belőlem az iparnak szánt nyersanyagot.

Eladom magamat lassan, de foganatja
még sincs a dolognak, és a démongőz
borítja csak be művemet, amit pipaként
adnak kézről kézre a mohó függőségek,
,amelyek nem is igaziak tán’, csak azért
hagyom, hogy uralkodjanak ábrándjaim
fölött, mert másképp nem lehetek tagja
a kincsekkel kábító, közönyös törzsnek.

Renegát, lidérces küzdelmeit is feladta
már a Gólem, akivé lettem, így ördögi
tudósok és papok borzalmainak kellett
alávetnem sötétségben edzett testemet,
amíg a vágyért-sírás újra rázni kezdett,
de ha találok is még kifogást: a Másnap
akkor is elsöpri minden gyatra érvemet,
így érzem, a holdfény mérge fűti, marja,
és lesokkolja igazságaival agykérgemet,
amelyeket nem akarok. A durva árnyak
mégis követelik, hogy halálos éneküket
'a capella' ismételjem és üvöltsem. Mert ezen
a koncerten nem lehetek, csupán egy szünet,
amelyet ha véletlenül észre is venne egy
csillogó szempár, és próbálná megfejteni:
felcsendülnek a harsonák, aztán rövid kis
tételemet végül mindenki el fogja felejteni…
2019. július 5.

“Depresszionáta” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Mindenki!
    Nagyon szépen köszönöm a biztató és támogató megjegyzéseket, nem hittem volna, hogy ennyi emberhez eljut ez az írás, belépés után meglepetten tapasztaltam, mennyi reakció érkezett. 🙂 :]

  2. A gyógyulás a felismeréssel kezdődik.

    Szeretettel: Rita:]

  3. Izgalommal olvastam végig, s vártam valami kis fényt felvillanni benne, sajnos csak hamvadó tüzet láttam.
    Kár!
    Mindig van remény!
    Marica

  4. [b][i][center]Végig olvasta,szinte feszültek bennem az erek.Ezt csak azt tudja ki benne van,de így leírva még nem olvastam.Van kiut csak akarni kell.Bárkivl is történik meg én drukkolok neki.Sikerülhet.[/center][/i][/b]

  5. Ez a vers méltón rászolgál a címére, valóban hűen tükrözi a depressziós hangulatot melyet szerintem csak nagyon kevesünknek sikerül megúsznia ebben az igazán kegyetlen, magánakvaló világban. ;)De azért mindig harcolnunk kell, mert mindenből van kiút, csak akarni kell…;)

  6. Találó cím, a figyelmet lekötő, kíméletlen szavak, és az egymásba hajló sorok nem engedik lankadni az olvasód, és nem fogysz ki az utolsó sorig emelni bennünk is az átélt perceid, éveid, üres, hasztalannak tűnő életérzésének keserű, reményt vesztett ízét.
    Jó, tetszik a versed:)
    Szeretettel: Éva

Szólj hozzá!