Mint fától a levél…
Ó, azok a nagy találkozások,
parttalan remények, fohászok,
jövőt remélő boldog vágyak,
szerelmi tüzet titkoló ágyak.
Kéz a kézben, együtt indultunk,
volt sok rejtett, titkos utunk,
bizalommal vágyakozva a jövőbe,
egymástól remélt szép hűségbe.
Ötven felé komolyabb az élet,
fakultak a színek, érzések végleg,
mint fától a levél elválunk,
boldogságot, társat találunk?
Büszkeségünk akkor még heves,
majd tanít az élet, akkor nevess,
lelkünkbe szorulnak régi emlékek,
ki ébreszti bennünk a reményeket?
Kedves Rita!
Bizony más történetét írtam és saját történetem is benne lehetne e sorokban. Talán boldogság recept is lehetne, annak elmúlásával tapasztalataival.
Köszönöm gondolataidat!
Szeretettel:Laci (f)
Kedves Rózsa!
Köszönöm részletes elemzésedet, gondolataidat!
Szeretettel:Laci (f)
Gondolom, hogy nem saját élmény, de akár így, akár úgy érzékletesen írtál a szakításról.
Szeretettel: Rita:]
Kedves Laci!…hát, nem könnyű: sok szép, szívbe perzselődő, emlékezetes év után új utakat keresni. Talán botorság is, de megtesszük, mert csalogat az új, az ismeretlen, amitől többet remélünk. Az ifjan együtt töltött évektől semmi sem lehet szebb, főleg ha gyermek is bimbózott belőle az együttélés során. Annak a különleges, egyedi aromáját a fiatalkori gondtalanság, sokszor a rózsaszín szemüveg teszi egyedivé, páratlanná…semmi sem múlhatja felül. Persze, vannak kivételek: szenvedéssel teli, téves, rossz házasságkötések, ilyenkor jobban sikerülhet az érett, tapasztalt fejjel megtalált kapcsolat, de elfelejteni az első, nagy szerelmet, közös éveket nem lehet…még ha fájt is.
Versed, útkeresőnek is beillő töprengés, elmélkedés.
Szeretettel olvastalak. Rózsa |)