Káoszban
Idegek, mint a húr, úgy feszülnek.
Az elméket, falja fel a féktelen
félelem, amit a test rejteget; nem
stabil a lét, ha emberek félnek;
Megkergülten mind veszélyesebbek
a megsebzett vadnál, vívnak őrülten,
önmagáért a létért felbőszülten,
míg a kín mérgei, marva tépnek.
Tépnek, akár a dühös ölyv vad karom,
csőrüket a húsokba túrják tőrként;
ők, akiket az őrületbe űztek,
a rémálmok, a kárhozott lidércek.
Ébren is a Sátánt látják, Angyalként:
– A káoszban, én, az Angyalt bámulom?
2020. február 28.
/ Szerző: Putterer Magdolna Léna/
Magdi! ismerek egy kapcsolatot melyre igen ráillenek a szavaid, képeid. Komoly, mély kérdést boncolgatsz. Angyallal kell azonosulni, bár nem biztos, hogy az "ördög" tehet róla. Érdekes versed elgondolkodtató. Szeretettel. Éva
"A káoszban, én, az Angyalt bámulom?"
Költői kérdés.
Szeretettel: Rita(f)
Érdekes a versed, inkább harcias, mint zűrös ami lejött olvasásakor. Ami, pozitív, hogy a félelmek pokla ellenére, mégis "angyalt-váró"
A forma: általam ismeretlen, szonett-fajtát sejtet…elgondolkodtatott a mondanivalód. Ölellek. Rózsa