Emlékvihar

Emlékvihar

Régi időknek emlékét még őrzöm,
Sikerülhet-e a múltat legyőznöm?
Megfakult lelkek dörömbölnek értem,
virágok szirmát mindhiába téptem.

Felnőtt a gyermek, csak nagy ritkán látom,
lelkem mélyére rejtem a vakságom.
Érzem még most is, csak ringatnám féltve,
karomban tartva, megriadva érte.

Furfangos idő, messzire szaladtál,
ott maradtam állva a célszalagnál.
Mindig előttem fogyott el a készlet,
nyeltem bárgyún a sok keserűséget.

Emlékek között végre föleszmélek,
tékozló hitben előbb hal a lélek.
Időm,- ha lejárt, – szívemet bezárom,
tiszta reményt szül számomra az álom.