A FA

A FA

Ott áll büszkén egy hatalmas kertben,
pompás koronája egekig ér,
de kérge alatt százezernyi ér
pattan el ma minden másodpercben.

Zöld zizegés közt száraz sóhajok
suttogják: valami nincsen rendben.
Kéri, mint Barabás a kereszten
– Vétkeztem Uram, segíts, meghalok!

– Rimánkodsz? Elfogyott a türelmem
– szól a szél ostorozva ágait -,
elnéztem számtalan botlásaid,
de viharral hiába üzentem!

Te csak nőttél és nőttél szüntelen,
és így egyre nagyobb lett árnyékod;
elszívtad mástól a táplálékot,
uralmad most végleg megszüntetem.

Elsorvadt alattad fű és bokor,
héjában száradt az elvetett mag,
bevont mindent a rothadó testszag;
s ezért az ég téged joggal okol.

Ágaid között elnémul a dal,
ciripelés sem édesít estét;
lassan jó lenne, ha megértenéd:
ki tegnap evett, miattad ma fal,

s lilulásban fuldokol légszomja.
Már vámpírokkal ünnepled nászod,
de fogad saját nyakadba mártod,
s érzed, bűnöd saját véred ontja.

Mára egy mérgező lehelet lett,
mi tegnap másnak adott életet,
és egy egész világ belélegzett;
együtt élni veled már nem lehet.

Pusztító orkán tépi ágait,
gyökerei húrként megpendülnek;
haláltusája kín szemnek, fülnek,
míg eső korhasztja el vágyait.

“A FA” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!