ELKÉSETT BOCSÁNATKÉRÉS

Összes megtekintés: 76 

ELKÉSETT BOCSÁNATKÉRÉS

Ideje lenne, hogy bocsánatot kérjünk,
de úgy tűnik, megbocsájthatatlan vétkünk.
Fölzabáltuk azt, ami sosem volt miénk;
az idomár most ostorral csap közibénk.

A gyönyör és élvezet bemocskolt mindent;
hogy mindez megtörtént, okoltam az istent.
Elhitettem magammal, nem a mi hibánk,
szemem megvakította egy gyémántszilánk.

Megszültem magamat milliárd formában,
mindent, ami más volt, képemre formáltam,
hisz én vagyok a tökéletesség maga,
az univerzum egyetlen nyersanyaga.

Megöltem azt, aki még meg sem született,
és tavasszal tartottam őszi szüretet.
Fölborult a természet örök rendje,
ideje, hogy az Isten elölről kezdje

e céltalan, elfuserált kísérletet,
aminek táptalaja volt az élvezet.
Elhitettem mindenkivel, ez így helyes,
veled is fiam, megszületned érdemes.

De minden szavam, amit kiejtett szájam,
egy újabb bevert szög volt a keresztfádban.
Mondd fiam, meg tudod bocsájtani nékem,
hogy későn értettem meg halálos vétkem!?

“ELKÉSETT BOCSÁNATKÉRÉS” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Nagyon szép vers, minden sora igaz. Mindnyájan el voltunk ájulva a jóléttől, és most lassan felnyílik szemünk, hogy melyek az igazi értékek…Gratulálok az igazság kimondásához!:|

Szólj hozzá!