Nem tudni!
Két lábammal már ritkán, ha állhatok a földön, zuhanva mélységek örvénylő szakadék-szája felé. Mint felpuffadt éggömb – egyre csak lebegek. Mellkason feszes ketrecében infarktus-gyanús szív időzített bombaként kattog s ketyeg. Érzem még: enyém maradhatott legbelül a lüktető, örök-gyerek.
Tetetett nevetések, fellengzős ujjongó örömök markában sokszor már egy mindenbe beletörődött, sztoikus nyugalmú aggastyán vesztegel; elegáns, fekete modorossággal tűri még szurkáló, sunyító, gaz kritikák szavát, prédikáló ítéleteit. Titkos, emberi természetét így is alig törhették meg trónbitorló évek.
Világhálók szenzációhajhász, kíváncsi népe, akár vérszívó pióca levakarhatatlan tapad online-terekre s az sem izgatja különösképp, ha fájdalmas, ócsárló sebeket ejt s szándékosan osztogat. Virtuális világok beszippantó polipkarjai között már minden relatív s felértékelődött: egy-egy flörtnek indult egy éjszakás kaland még nem szabadna, hogy siker lehessen további alávaló tettekre, garanciákra.
Sokszorosítottan kiszolgáltatott, függő cyber-árva akarja, követeli magának mindent elnyerhető ötperces hírnév mellett a feltétlen népszerűséget, hiszen emberi kapcsolataink már így is zátonyra futottak. Ember-arcukat szándékkal titkosítják, vagy dekódolják s máris milliónál több ál-személyiség bukkanhat fel teremtődve semmi mélységéből virtuális felhők egén. Kik mind kiszolgáltatott befolyást, átmentileg birtokolt teljhatalmat akarnak.
Imbolygó keretté vedlett e nagyvilág s benne egy-egy romantikus pojáca. Csupán csak akkor maradhat talpon, ha valaki kezét fogva rátalál, hogy bizton megvigasztalja!